Loading the content... Loading depends on your connection speed!

Két világ egy helyen!
Soha nem szabad feladni..

K: Sziasztok! Ígértem egy bejegyzést az egyetemmel kapcsolatban, és most úgy érzem, eljött az ideje, hogy megosszam veletek a történetemet.

Amikor elkezdtem a gimit, biztos voltam benne, hogy rendőr szeretnék lenni, viszont néhány dolog teljes mértékben elvette a kedvem. Nyilván nekem is átfutott az agyamon megannyi lehetőség, hogy mit is tanulhatnék. Orvos? Jogász? Vagy valami más, valami olyan, amit nem is akarok igazán, csak jelenleg ez a “trendi”. Ne értsetek félre, minden tiszteletem azoké, akik olyat tanulnak, amit szeretnek, de sajnos sokan nem ezen szempontok alapján választanak felsőoktatási intézményt. Nekem pedig pont ez volt a tervem. Végiggondoltam, hogy milyen is vagyok igazán, és viszonylag hamar rájöttem, hogy melyik vonal lenne az, ahol érvényesülhetek. Nagyon érdekes, mert amikor megemlítettem olyan embereknek a terveim, akik nem ismernek annyira, tátott szájjal bámultak. Imádtam hallgatni a lebeszéléseket, a kedvenceim: De te nő vagy! ( Az is maradok.) Én nem ilyennek ismerlek! (Mert nem is ismersz. ) Ez nem neked való! ( Majd kiderül. ) Egyedül a családom értette a választásomat, csak ők támogattak ebben. Valójában senki más. Ők tudták, hogy képes leszek rá, hittek bennem és az álmaimban. Na, kitaláljátok, hogy mi az én célom? Katonatiszt szeretnék lenni. Jobban, mint azt gondolnátok.

Már említettem nektek, hogy egyfajta kettősség jellemző rám. Iszonyatosan imádok küzdeni, harcolni, sportolni. Nekem kell a kihívás. De emellett teljes mértékben nő tudok maradni. Beadtam a jelentkezésemet A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző karának Katonai Logisztikai szakára. Erre az egyre. De miért??? Így visszagondolva, egyáltalán nem értem magam. Hiszen ezen a szakon kívül, még két másik is van ezen a karon. Az egyik az úgynevezett Katonai Üzemeltetési, ami egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, ide ezért nem adtam be. A másik pedig a Katonai Vezetői, amire pedig féltem beadni… Erről azért tudni kell, hogy nem sok lány csinálja végig.  Nagyon sokat kellett küzdenem azért, hogy minden sikerüljön, hogy érvényes legyen a jelentkezésem.

Elsőként a fizikai alkalmasságival, amire talán sokkal többet kellett volna készülnöm. Azonban bíztam magamban, és a felkészítő edzőmben. Nem is hiába, mert ez a rész sikerült. Eközben a középfokú angol nyelvvizsgámra készültem, amit már sokkal hamarabb meg kellett volna csinálnom ( már 10. óta terveztem), de nem is én lennék, ha nem hagytam volna ezt is az utolsó pillanatra. Az érettségi előtti napokban csináltam, de néhány bukkanó után ezt is kipipálhattam. Ezután, már csak a pszichológiai alkalmasságin és az orientációs elbeszélgetésen kellett túlesnem. A pszichológiain úgy néztek minden emberre mintha bolond lenne.  Akiben a legkisebb esélyt is látták, arra, hogy bármi probléma lehet vele, már el is lett bocsájtva.

Szerintem nem kell elmagyaráznom, hogy mennyi kedvem volt az érettségire is készülni.. így visszagondolva többet is kihozhattam volna magamból, de azért minden jól sikerült. A legnagyobb baj az volt, hogy az a lehetőség nem jutott eszembe, hogy nem vesznek majd fel. Annyira készültem már, hogy menni fogok. Annyira vártam, hogy bizonyítsak magamnak és mindenkinek, azoknak is, akik nem hittek bennem. Azt akartam, hogy Anya és a testvéreim büszkék lehessenek rám.

 A barátnőim már lementek az egyik fesztiválra, én itthon maradtam azzal az indokkal, hogy a családommal akarom megünnepelni, a sikeres felvételit és majd másnap megyek utánuk. Még szerencse, hogy itthon maradtam, mert hatalmas pofára esés következett. Ennyire még sosem törtem össze. Nem tudtam gondolkozni, nem tudtam, hogy ezután mi lesz velem. Fizikai és lelki fájdalmat éreztem. Nem tudott senki megvigasztalni. Teljesen magamba fordultam. Egész nyáron annyira boldog voltam. Úgy éreztem, hogy most minden teljesen rendben van. Minden úgy történik, ahogy akarom. És egyszer csak elveszett ez az egész. Szürke napok következtek. És a legrosszabb, hogy az üzemeltetési szakra simán meglett volna a pontom. Iszonyatosan haragudtam magamra. Mindenkire haragudtam. Az életre is. Hogy annyi küzdés után miért nem sikerült? Miért nekem nem sikerült? Ezután biztos voltam benne, hogy nem akarok semmit. Le akartam mondani az álmomról egy kudarc miatt. Hetekig úgy álltam hozzá, hogy nem fogom többet megpróbálni. Mert ennek biztos így kellett lennie. A sors így akarta.

A bátyám – az az ember, akinek tisztelete az egyik legfontosabb indokom, amiért ezt az utat választottam – rázott helyre, az kellett, hogy valaki ne sajnáljon, hanem azt mondja: Fejezd be! Ettől még nem dőlt össze a világ. Hogy vannak további esélyeim, lehetőségeim. Mindenki magának teremti meg a világát.

Pótfelvételit persze nem indítottak az én szakomra, de a rendészettudományi karra igen. Jelentkeztem, azzal a céllal, hogy majd átjelentkezek. Sikeresen felvettek, úgy voltam vele, hogy elmegyek, és majd megoldom, hogy átmehessek arra a szakra amire szeretnék. Hát ez sem volt olyan egyszerű, mint ahogy én azt elképzeltem. Így végül úgy döntöttem, hogy nem megyek oda.  Ehelyett megpróbálom ezt az egy évet kihasználni. Tervben van egy felsőfokú nyelvvizsga vagy talán egy új nyelvet megtanulok  – ezt még nem döntöttem el – , és egy emelt érettségi történelemből.

Mennyien örülnének, ha mindennap itthon lehetnének. Nem lenne semmi dolguk. Azt csinálnának amit csak akarnak. Velem éppen ez történik. Csak én nem tudok örülni neki. Nem tudok egy helyben megülni. Az az egy szabadít fel, hogy heti 4-5 alkalommal járok edzeni, de egyébként teljesen üresek a napjaim. Nem tudom, hogy hogyan töltsem el hasznosan a szabad óráimat. Lejla itthon van velem, de ugye ő itthonról dolgozik. Most szeretnék minél több célt kitűzni magam elé, és az egyik az az, hogy a katonai vezetői szakra fogom beadni elsőként a jelentkezésemet, legyek Én az egyik abból a kevés nőből akik sikeresen elvégzik. Az életem most teljesen összekuszálódott. Hiányzik a legjobb barátnőm, akivel minden egyes napunkat együtt töltöttük és most csak a hosszú hívások maradtak meg nekünk. Hiányoznak a sulis napok, és még megannyi dolog. De majd ezen is túl leszek. Hiszen az életet élvezni kell. És tudom, hogy nem én vagyok az egyedüli akivel ez történt, ezúton szeretnék sok kitartást kívánni nektek és ne, ne, ne, soha ne adjátok fel!

L: Hát én mindig büszke vagyok Rád! Ez a bejegyzés meg… szerintem megérkeztél!

Comments are closed.

Mobile version: Enabled